| Egyiptomi gyógyító mágia
Dr. Martin Ethelwolf
Az egyiptomiak majdnem minden varázslásra ugyanazt a sémát használták, aminek közös lényege az "ellenség megsemmisítése volt". Ez azt jelentette, hogy a nem kívánt jelenséget - legyen az veszélyes állat, betegség vagy ellenséges ember - megsemmisítendõ démonként kezelték, és mágikus rítus segítségével megpróbálták legyõzni. Ezen eljárások gyökere a mitológiában keresendõ. Ré, a napisten legyõzte a sötétséget, az õskáoszt, a romlást és a nemlétet jelképezõ Apophisz kígyót. A legyõzöttek jelentették az õsellenséget, és minden gonosz démon vagy tõlük származott, vagy velük volt kapcsolatban.
Rend a káoszból
Az "ellenség" õsképe képviselt minden rosszat, minden bajt. Az egyiptomiak ugyanazt a módszert, ugyanazokat a sablonokat, stílusokat és képeket használták a rontó mágiában, mint a gyógyításban vagy a bajelhárításban. A rontó (vagy fekete) mágiában a legyõzendõ ellenség nevét írták Apophisz vagy Széth viaszból készített figurájára, illetve papiruszra rajzolt alakjára. Így hozták kapcsolatba a konkrét ellenséget a mitikus õsképpel: a napisten, illetve Hórusz ellenségével. Ugyanígy azonosították a gyógyítás során a betegségeket, járványokat, daganatokat, mérgeket a démonokkal. Szemléletes példája ennek a felfogásnak egy Deir el-Medinébõl származó gyógyító varázspapirusz ábrája, amelyen a betegség megkötözött ellenségként jelenik meg, akit egy Ámonra emlékeztetõ istenalak döf le dárdával. Azt a sablont, amit más kultúrák inkább csak a rontó varázslásban használtak, az egyiptomiak átvitték az élet majd minden területére. Az "ellenség megsemmisítése" gondolatkörének legfõbb értelme pedig Maatnak, azaz a világrendnek fenntartása, illetve védelme volt. A megsemmisítendõ démonok a káosz képviselõi a földön. A mágikus szövegekben gyakorta elõforduló "ellenség" fogalma az egyiptomi gondolkodásban a halál, a pusztulás, illetve a teremtés elõtti (és utáni) káosz képviselõje, megtestesítõje. Ezért legyõzésük nem fekete mágia, hanem a rend és az élet szolgálata. Amikor a varázsló megsemmisíti a lényeket, akkor a rítus során a napistennel, illetve Hórusszal azonosul, és ennek megfelelõen a világrendet fenntartó erõket használja saját céljaira.
Küzdelem és gyógyítás
Az egyiptomi elbeszélõ irodalom egyik emléke, az ún. "Bentres-sztélé" egy orvosról tesz említést, aki, úgymond, "eljött a beteghez, hogy harcoljon az ellenséggel". E megjegyzés igen jól megvilágítja, mirõl is van szó az ókori Egyiptomban akkor, amikor orvoslásról beszélünk. A gyógyítás egyiptomi meghatározása, megfogalmazása ez a passzus. Gyógyítani tehát küzdelem egy ellenséges erõ ellen. A negatív erõk, a démonok minden baj és betegség okai, sõt: azok megtestesítõi. Ennek megfelelõen számos betegségfajtát különféle démonként kezeltek, illetve osztályoztak. Az egyik leideni papiruszban gyakorta szereplõ szemen és ahu démonok vélhetõleg két, máig ismeretlen járványos betegségfajtát jelenítettek meg. Mivel ezen nyavalyák nem õshonos egyiptomi kórok voltak, hanem a Közel-Keletrõl kerültek be Egyiptomba, ezért az egyik gyógyítására vonatkozó mágikus szövegek közel-keleti istenségeket is segítségül hívnak az "ellenség legyõzésére".
Ugyancsak titokzatos betegséget képvisel a Chester-Beatty-papiruszon szereplõ neszit démoncsoport. A papirusz szövege szerint a betegen gyakorolják "szokásaikat", és annak "karját eszik". Minden bizonnyal valamiféle sorvadásról vagy gyulladásról lehetett szó. Ám nem csupán a démonok, vagyis a hagyományosan "sötét erõk" képviselõi lehettek az ellenfelek. Az egyiptomiak megküzdöttek az istenekkel is. A Chester-Beatty-papiruszról ismerünk olyan betegségeket, amelyeket istenek küldtek az emberekre. Az irat az adott kórt az adott istenség "halála"-ként nevezi meg, mely kifejezést az adott isten által küldött halál értelmében kell felfogni. Két istennõ például "általános felelõse" volt két igen gyakori bajnak. Az egyik a harcias, oroszlánfejû Szahmat, aki a járványok - fõként a pestis - terjedésének volt isteni okozója, a másik Szelket, a "skorpiók úrnõje", a skorpiómarásokért s ezen keresztül áttételesen a mérgezésekért felel. Szelket kapcsán megjelenik a jól ismert homeopátiás mágia, a "hasonlót a hasonlóval gyógyítani" elve: az egyik varázsszövegben a varázsló-orvos agyagból formál egy skorpiót - ellensúlyozandó a valódit, kinek csípésétõl tartani kell. Egyébként ez az elv már maga az istennõ, a "skorpiók úrnõje" személyében is megjelenik, akinek nevét gyakorta írták skorpiót ábrázoló hieroglifával.
Szakértelem és mágia
Az egyiptomiaknak remek sebészeik voltak, meglepõen pontos anatómiai ismeretekkel bírtak, és igen nagy volt a jártasságuk a gyógynövényhasználat terén. Gyakorolták a koponyalékeléssel járó agymûtétet, ismerték az artériákat és az emberi test egész felépítését. Pontosan diagnosztizálták és prognosztizálták a különféle daganatos megbetegedéseket, bélbántalmakat és a járványokat. Már a Kr. e. harmadik évezredben megkezdõdött a különféle betegségek kezelésére történõ szakosodás, vagyis a specialisták kiképzése, akik nem csupán mágikus szertartások és ráolvasások segítségével gyógyítottak, hanem olyan módokon is, amiket késõbb újra felfedezett magának az európai ember, s amelyikbõl a modern orvostudomány is kifejlõdött. A mágia egyfajta szellemi alapot, illetve keretet adott a gyakorlati orvoslásnak. Jó példája ennek az óegyiptomi orvoslásnak az Újbirodalom idejébõl származó legjelentõsebb emléke, az Ebers-papirusz.
Az ebben foglaltak fõként a gyakorlati orvoslás területére korlátozódnak, a benne leírt konkrét praktikákban pedig viszonylag kevés a mágikus elem. Az orvosi szövegeket mégis mágikus ráolvasások vezetik be, méghozzá nem is akármilyenek. Rendkívül költõi, mitológiai utalásokkal teleszõtt inkantációk elõzik meg a különféle bajokra (szembántalmakra, bélproblémákra, ízületi betegségekre stb.) alkalmazott orvosságok és gyógyító módszerek száraz, receptszerû leírásait. Ilyen bevezetõ varázsszöveg például az, amelyet akkor kell mondani, amikor a gyógyír a beteg testével érintkezik. A mondás kinyilvánítja a gyógyítás mitikus-isteni eredetét, amely a praxis erkölcsi és szellemi hitelét adja: "Kiléptem Héliopoliszból, a palota nagyjaival, a mágikus védelem uraival, az öröklét fejedelmeivel. Kiléptem Szaiszból, az istenanyákkal, kik oltalmukba vettek engem.
A Mindenség Ura által megalkotott varázsigék vannak nálam, hogy elûzzem bármely istentõl vagy istennõtõl, férfi vagy nõi halottól eredõ bajokat, melyek a fejben, a nyakban, a vállakban, a húsban, a tagokban vannak, hogy megbüntessem a Vádlót, azok fõnökét, kik bajt, gyengeséget juttattak tagjaimba, húsomba." A szövegben az orvos magát Isten akarata beteljesítõjének nevezi: "Én Réhez tartozom, aki így szólt: Én vagyok, ki megvédi a beteget ellenségeitõl. Az õ vezetõje Thot isten, akitõl az írás értelme származik. Õ írja a gyógyító könyveket, tõle származik tudósainak, orvosainak értelme, hogy meggyógyítsák azt, akit az Isten életben akar tartani Thot által. Én vagyok az, akitõl az Isten azt kívánja, hogy életben tartsa ezt a beteget." Talán a legszebb egyiptomi emléke ez az orvosi hivatás kinyilvánításának.
Külön érdekesség, hogy a fenti szöveg a betegséget okozó démonok fõnökét így nevezi: "Vádló". Vagyis pontosan ugyanúgy, ahogy sok-sok évszázaddal késõbb a keresztények is nevezték a Sátánt.
Dr. Martin Ethelwolf
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
